Ablakomból
Sötétség.
De amott, halványul az ég,
A hajnal harangja dalol,
Távol, messzi valahol.
S mint pók a szőlőágon,
Úgy ringok én, a „hálón”.
Messze harangzúgás,
Lágy, halk nesze.
Óvatos. De bejut lassan,
Lelkem mélyébe.
S a fák, ágai rejtelmes,
Fájó titkot súgnak.
Ülök a számítógép előtt,
Bámulom a szürke képernyőt.
Próbálok gondolkodni,
De üres. Nincs benne semmi.
Üresség, s szürke köd, kint s bent,
A nagyvilágban, s az emberekben.
Mennek, csak mennek,
Egymással, s egymás mellett,
Monotonul, sorba, mint a gépek.
Érzés már semmi, nem is látnak.
(Sk. Minden jog fenntartva!)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
