Mert megbűnhődte már
Kergetünk, keringve keringőzünk,
A levegőnek üvöltözünk.
Miért? Miért fáj? Jaj, de fáj...
Mint kerge birka a réten,
Fel-feltűnve az égen,
Magát Istennek titulálva, s képzelve,
Sorsodról, Ő dönt, mellén dübörögve.
Milliókat érő asztal mellől,
Oszt s szoroz fillérekről,
Neked nem hagy kis magot sem.
Rabigába lökve öreg fejed,
Munkát, s kenyeret így oszt neked.
Tanulni? Majd ha piros hó esik...
Gyümölcséből, csa ő bővelkedik.
Dagonyába dugja, mindkét kezét.
Önfényétől elvakulva,
Ökör-tudomány, kárörvend vigyorogva.
Édes jó Istenem, vedd már észre,
Sír, s szenved néped, betegen.
Éhes, adók súlya alatt roggyant vállak,
A földet, néped könnye öntözi.
Feltámadott grófi szérűn, pöffeszkedő új urak...
Majd egyszer csak, kicsi lesz a határ,
S ellepi az új szérűt is, a gaz, s akkor,
Kellenek majd, a kaszák és a sarlók,
Munkát, kenyeret, így kapnak a szegény gyarlók.
S, mint annyiszor, hajdanán,
Jogot vesznek unokáink,
Mert megbűnhődte már...
Jelentéktelen, apró kis lények,
Kik csak, méltányosságból élnek.
Menjünk, menjünk, meneteljünk...
Sír belül a lelkünk,
Jaj de fáj, de fáj, jaj, de fáj...
(Fodor Helena)
Minden jog fenntartva!
¤
|