„Elhull a virág, eliramlik az élet...
Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!
Ki most fejedet keblemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?”
(Petőfi Sándor)
„Gyere, ülj kedves mellém… Mielőtt, még elmennék…”
Egy szomorú, őszi nap
Látod… az ősz ajándékként hozta el az esőt,
S csordultig megtelnek a hordók, s vödrök.
Megmosdat mindent… a fákat, s az erdőt,
S száguldva suhannak tova… a szürke felhők.
Almát, s szőlőt teremt… karon fogja a szelet,
A vén bíbor fákról is, útra indítja a leveleket.
Szállva ide, oda… városba, faluba, s az utcákba…
Ellátogat egy távoli templom tornyába.
Betérül az iskolaudvarba, az ablakon beles,
S megsimogat, összeborzol, száz apró fejet,
Így köszönti Ő, ma… az elsős gyermekeket.
Learatja a napvirágát, s a rőt hajú kukoricát…
A földre magot, s makkot szór… meg egeret,
A vaddisznót, mókust, s a madarakat… így eteti meg.
Bíbor koronát visel, gyümölcseit szórja a földön,
Város, falu, apraja, s nagyja… ily módon dőzsöl.
Lassan búcsúzik… nyomában liheg a hidegség,
Nem ragyog a nap… már leselkedni kezd a tél.
Még egyszer kitárja bíbor-arany köntösét…
Hogy az egész világ… érezhesse szeretetét.
Levelek szállnak, forognak a langy esti szélben,
Mint fent a madarak, a szürke felhőkkel teli égen.
Elsuhannak messze, messze… új tavaszra várva.
Vaj’ látjuk még együtt… újra… ezt az őszi pompát?
Jövőre… évre, hétre… napra… egy kis időre,
Életre vágyva…
(Fodor Helena, 2013.09.11.)
Minden jog fenntartva!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
