Ezüstös kis dióm
Karácsonykor, ha díszítem a fát,
Először őt teszem fel, a dió burkát.
Már kissé kopottas, s alig van színe,
Ezüst bundája, immár haloványszürke.
Beszélgetünk, míg őket felaggatom,
A szalmacsillagot, s a mézesbábom.
Nézd! Ezt a diódíszt, még Csillag készítette,
Emlékszel? Titokban, a tükör mögé rejtette.
Ez itt, kicsi viaszgyertya. Én örököltem.
Sosem felejtem! Anya kezét, vele megégettem.
S kerülnek elő sorban a kincsek.
Gyermekeim éke!
Rájuk láthatatlan írva, emlékmese képe.
Elmesélem, egész évi búmat, s baját.
Mi volt ez évben, s hova tűnt sok barát.
Ritkán szól közbe, csak huncutul kacag,
Bólint, s kacsint is néha.
Ne búsulj, s legyél már laza!
Karácsonykor, ha díszítem a fát,
Először őt teszem fel, a dió burkát.
Hiába kopottas, kissé szürkebarna,
Az én fámat csakis, Ő koronázhatja.
Ezüstös, kis dióm, csoda ajándék nekem,
Édesanyám dísze, emlékét fogja két kezem.
Így vagyok én ezzel, csak díszítem a fát,
S közben szívemet, a jelen, s a múlt hatja át.
Jaj, de ha vége az ünnepnek, engem már, nem hallhat,
Sötét dobozban, egy évig, megint csendben alhat.
(SK. 2007. december, Minden jog fenntartva!)
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
