Árnyékban a gond, fényben a szivárvány
A léleknek olykor éreznie kell… - sajogni benn, vadul,
Néma hangok kérdeznek vádlón… - de hallgatunk konokul…
Csitítgatni kell… - nem érdekel, mit kérdezel…
S hazudni azt… - hogy nem vagy, nem is létezel…
Árnyékban a gond, súlyos sötétség… - Felfalni jött csendesen…
Némán, gúnyosan figyel… - árnyékos szobám szegletében…
A buborék is, csak egy ideig szép... - aztán elillan, szétreped.
Ott a helye abban pillanatban… - a szivárvány minden színeivel…
Ártatlannak tűnik… - s néha mosolyogsz is látva…
De, ha hamis a mosoly… - szívből kacaghatsz-e rajta?
Mert, árnyékban a gond, súlyos sötétség… - s elérte kisszobám…
Csak a napfényében… világíthat a szivárvány…
A fény vezet engem, egy helyre hol békére lelek…
Incselkedik a tavaszi napsütés… - aztán megint, sötét este lesz.
A fény, az erő, utat mutat lelkemben, - s bizalmat ad a remény…
Bár e remény szűk szegletén át… - vállamra omlik egy torzított világ…
Árnyékban a gond, súlyos sötétség… - Felfalni jött csendesen…
Némán, gúnyosan figyel… - árnyékos szobám szegletében…
De a Tél sem tart örökké… - s a Tavasz közeledése is tény...
A parázsló Nyár is enyhül… - követi az Ősz, nyugtató színeivel.
S egyáltalán… - észreveszi ezt más?
Találj meg, hazudj… csak mesélj… - csak beszélj hozzám!
Mert, árnyékban a gond, súlyos sötétség… - s elérte kisszobám…
Csak a napfényében… világíthat a szivárvány…
(Fodor Helena sk. - 2013.11.15. - 2014.05.30.) Minden jog, fenntartva!
|