„Jól tudom, a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte. Szép utakon a lábam vitt, és a gondolatok a fejemben születtek, mint az ég távoli villódzása. De mindezt a szívem gyűjtötte össze, és belőle lett minden, ami Szeretet."
(Fekete István)
Itt maradtál mindenben
Várlak, vártalak, egyre csak vártalak,
Tudom, hiába minden, s mégis ezt, tettem.
Itt maradtál, mindenben velem.
A hajnali, harmatos réten, a tücsök zenében,
Búzavirág kékjében, s piros pipacsok között.
A fák korhadt törzsében, bújva aranylombja alatt,
A fény árnyjátékában, s a gonosz félelem markában.
Szellő puha, lágy fuvallatában, s levél-zizegésben,
Lábnyomokban… csörtetve az avar fölött.
Itt maradtál mindenben, bennem.
Fent, sötét égen, a felhők puha gyűrűjében,
Lenn, itt a földön, szívemben, patak medrében.
Domboldali mélyedésben, hol megpihentünk,
S ahol, messze ment a sínpár is, mellettünk...
Csukott szempillám mögött, most is látlak,
Érzem, erős kezed, gyenge szorítását,
Simogató, forró leheleted. Őrzöm…
Szemed, barna fényét, hangot…
Ahogy a gitárt, pengeted.
S gyengéd csók… a homlokomon…
A vonat zakatolását… megy… monoton.
Érzem, még most is érzem, ott…
Mert, itt maradtál mindenben,
Bennem… s velem.
Te vagy a szó, a zene, s a rím is…
Versemben!
(Fodor Helena)
Minden jog fenntartva!
¤
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
